psycholab

Már régóta tervezem megnézni Cristi Puiu filmjét, de most igen aktuális volt a téma: Lăzărescu úr halála c. film kapcsán felmerült gondolatok után elöntötte az agyamat az egészségügyi hírözön. A két és fél órás, filmzene- és különleges effektek nélküli film egyszerű történetét egy mondatban is összefoglalhatnám, de így nem lenne értelme a mondanivalómnak. Egy bukaresti illetőségű, 63 éves, enyhén alkoholista, egyedülálló nyugdíjas fószert ide-oda tologatnak a kórházak között, subdurális haematómával, nem mellesleg vastagbélrák gyanújával, amíg az illető műtét előtt, már leborotvált fejjel ugyan, de meghal. Pedig a körülményekhez képest mindenki csinálja a dolgát. Ismerős az alulfizetett mentősök, elhanyagolt, ámbár túlterhelt kórházak helyzete, néhány okoskodó, nagyképű orvos viszonyulása az ápolószemélyzethez és a beteghez. Mindez úgy általában kelet-közép-európai. Akár itt nálunk is játszódhatna kisebb-nagyobb eltérésekkel a történet. Mennyire eltér ez a világ attól, amit a Vészhelyzetben látunk, hát nem döbbenetes? Ami szembeszökő, az a totális döntésképtelenség és a zsigeri félelem, mely eltávolítja az embereket a logikus gondolkodástól: a betegben már nem a haláltusáját vívó, ellátásra szoruló embert látják a kórházi dolgozók, hanem érdekes módon szinte úgy foglalkoznak vele, mint egy élettelen tárggyal. Ide teszik, odateszik, annak ellenére, hogy pontosan tudják, műteni kellene, márpedig azonnal. Minél súlyosabbá válik az emberünk állapota, annál távolabbi aspektussá zsugorodik a remény az életben maradására.

A hazai egészségügy átalakításáról szóló híreket már egy-két napja böngészem. Majdnem minden cikkben és interjúban arra panaszkodnak az orvosok, hogy nem jó a gyakorlati útmutató, a július 1-től életbelépő betegirányítási rendszernek millió egy hibája van és tanácstalanul állnak, nem tudván, hogy pontosan mit is kellene csinálni. Sőt, a marcali kórház le is maradt az ÁNTSZ listájáról. Ugyanakkor az átállásra 1 hónap áll a  rendelkezésre, mindkét rendszer életben marad a bevezetés ideje alatt. Nem értem a pánikot: még nem tudjuk, mi van a változás mögött, azt is tudjuk, hogy javításra szorul. Miért nem nyilatkozunk akkor eszerint: igen, a rendszerrel most ismerkedünk, látjuk a hibáit, a betegeket a megszokott ügymenet szerint fogadjuk, akit nem tudunk biztosan átirányítani, azt ellátjuk ha sürgős dologról van szó, továbbá utánanézünk, hogy hová és merre küldhetjük. Viszont ezt nem lehet ilyen könnyedén megtenni, mert rizikós: mi van, ha az OEP utólag nem fizet?

A biztosító egy ideje nagyon szigorúan kezeli a várólistát is, csak az azon meghatározott sorrendben kerülhetnek a betegek a műtőasztalra, másként az OEP nem fizet a beavatkozásért - írja Danó Anna a Népszabadság online cikkében (http://nol.hu/belfold/20120630-penzed_legyen__vagy_szerencsed) és el is hiszem neki. Olyan jó lenne, ha a kórház, akár egynapos szakambulancia, akár többnapos kezelésről van szó, számlát tudna adni, vagy legalábbis előzetesen, egy árajánlatot. Ha a magánkórházak pontosan tudják és közlik a kliens kérdésére, hogy mi mennyibe kerül, akkor az állami szféra miért nem teheti meg ugyanezt? Így a páciens még mindig mérlegelheti, hogy vár-e, bízik-e az állami egészségügyi ellátásban, vagy a félretett pénzéből a magánszolgáltatások valamelyikét veszi igénybe, persze ha van neki miből. Másodsorban végre világosodna az agyakban az a tévhit is, mely szerint minden ingyen van. Hiszek az alapellátásban és a szociális hálóban, de egyszerűen ha nem fizetünk egészségügyi járulékot, mert kevesen vagyunk munkaképesek, plusz állástalanok is vagyunk, akkor miből teljen magas nívójú egészségügyre? A nívó megvan, de extrára nem telik. Persze az itt a kérdés, hogy mi az extra, és mihez képest?

Ne felejtsük el, hogy a lakosságnak takarékoskodni kellene, kötelező lenne a nyugdíj mellé félretenni némi pénzt és/vagy elfogadni azt is, hogy előfordul, hogy nem a gyermek viszi a lakást, hanem a betegség, öregség emészti azt fel. Ez nyugatabbra tőlünk elfogadott dolog: idősebb házaspárok azért adják el nagyobb lakásukat, hogy a havi rezsiköltségeiken csökkentsenek és a különbözetet nyugodtan felélhessék, vagy kedvező szolgáltatásokat is felajánló idősek otthonába menjenek.
Ne legyintsünk azzal, hogy ja ott a GDP más, nézz körül, a fizetésem a kajára sem elég, stb. Ez igaz lehet, de akkor is barátkozzunk a gondolattal.

Más: spanyol egészségügyi rendszer mintáját vezetjük be július 1-től. Miért, milyen a többi pl. osztrák, portugál a spanyollal szemben? A lakosság létszáma miatt, az országok mérete miatt is kellene egy rálátás a helyzet sokszínűségét vizsgálandó. Pluszban megtudhatnák, hogy mi az a rossz vagy jó, mihez képest hogyan állunk. Mert csak vakarózunk körbe-körbe, mint a rühes kutya, előrébb nem jutunk.

A Népszabadság 2012.07.02. online főoldalán két aranyos, fiatalos, egyformán telt, pogácsával teli kosárkát tartó leányzó mosolyog felém azzal a főcímmel, hogy "Két magyar lány levette a lábáról a londoniakat". Mondom is magamban, jaj de jó, rákattintok a riportra, a videó betölt: "Nagyon süti - két magyar lány Watfordban" - továbbra is biztató a helyzet. A rövid ismertetőből megtudom, hogy a Pál-nővérek pogácsáikkal és réteseikkel kényeztetik Londont, ezt mintegy misszióként végezve. No de akkor hogyan is van, milyen is a watfordi kézműves cukrászda? Merem remélni, hogy a rövid képes anyagból megtudhatok egy frappáns, kerek történetet, hogyan indultak, mióta élnek kint, vállalkozásuk buktatói, örömei, ügyfélkör, stb.

Amit megtudok végül is, egy se füle, se farka apró történet, még bosszant is, mivel örömmel kattintottam rá a filmre, előre drukkoltam a jó kis sztorinak.
Kiderül, hogy nagyon finom magyar süteményeket sütnek, kalocsai mintás köténykében. A süteményeknek lelke van. Kis konyhájukban sütik a pogácsát, 2008 év végétől, magyar alapanyagból, 10-15 féle készítményt és az alapanyagot is otthonról veszik. Majd a családi asztalnál ülve, részben a pogácsákat gyártva és fogyasztva, találkozunk további, két gyönyörű, magyarul beszélő, fürtös hajú, tejeskávé kisgyerekkel is (mixed race angolosan). A sütiket eleinte a munkahelyére vitte a Pál-nővérek egyike, Andrea - tudjuk meg. Aztán kiderül, hogy rendezvényekre is viszik a süteményeket. Csak találgatni tudok, és arra gondolok, hogy talán szállodában takarítgattak annak idején, vittek be a sütikből a munkatársaknak, majd a főnökök megengedték, hogy a rendezvényekre is szállítsanak, sőt lehet, magyar esküvők, rendezvények is bonyolódtak arrafelé - szóval talány, hogyan és mi történt. Londonban azonban divat lett a pogácsa, egyfajta divatot teremtettünk, mert vagány, hagyományörző dolog, ezt gondoljuk - mondja Andrea és Zsuzsa megilletődve.

Nem az ügyes, magukat feltaláló és hagyományaikat örző, balmazújvárosi lányokkal van gondom. Viszont a riportot készítő két személlyel (készítette: Szalay Tamás Lajos és Kovács Klára) annál inkább. Ha már beugrottak és rákérdeztek a magyar pogácsásokra, nem lehetett volna valami logikai egységbe szervezetten információt adni arról, hogy hol is van ez a Watford, pl. London központjától Észak-Nyugatra (Greater London), milyen közösségek élnek itt, pl. zsidó, arab, lengyel, indiai, stb. negyed inkább; gondolom eleinte valóban kosárkákban szállították rendezvényekre, pl. esküvőkre a házi készítésű cuccot a lányok, nyilvánvalóan magyar kolónia is igényelhette, majd a többi kultúra is megízlelte, szóval ez az amatőr beindulás hogyan alakult üzletté, mit tettek ezért, hogy felvirágoztassák a kézműves cukrászdát, ma hol tartanak - vagy esetleg ma is csak az otthoni konyhából dolgoznak?!. Szóval vagy a filmvágással van gond, vagy a teljes riporttal - nem tudom, de ugyanilyen időtartam alatt értelmesebb, kerekebb történetet is tálalni lehetett volna.

Romkocsmaország (http://nol.hu/specialis/rss_valogatas/romkocsmaorszag) c. írásában Pető Péter sok olyan gondolatot felvet, mellyel egyetértek. „A kormányfő azonban melósokat akar" mondja egyik bekezdésében, és őszintén mondom, rácsodálkozom erre a mondatra, mivel valóban Orbánnak ezt messzemenőkig akarnia is kell. Miért, csak most jött el az ébredés ideje? Termelni kellene, minőségi, eladható árut, mert akkor pénzünknél lennénk, feltételezve, hogy még el is tudnánk adni a portékát valahol, legyőzve a sorban álló, ambiciózus konkurenciát.

Orbán nincs könnyű helyzetben. Akárhogyan is nézem, amúgy sem lehetne jó helyzetben csak akkor, ha szárnyalna a gazdaságunk a világban tomboló recesszió ellenére is. Bárki ülne most a helyén, nem lenne a népek favoritja, sem itthon, sem külföldön. Konkrét, tényszerű kijelentései, néha arrogánsnak tűnő határozottsága amúgy is megosztja a véleményt, valószínűleg mosolygósabb, simulékonyabb karakter jobban el tudná adni magát - egy ideig. Ma is kimagasló teljesítményű politikusnak tartom, eszes, széles látókörű, megalapozott tudással rendelkező szakembernek, aki néha emberi módon abba a hibába esik, hogy a kritika miatti sértődöttségét olykor arroganciával, felsőbbrendűségi érzés kinyilvánításával kompenzálja. Persze, Orbán is tudja, hogy nincs minden rendben, viszont ingerült. Nem biztos, hogy elkötelezett kollegái mind jó szakemberek is egyben, és a csapatot szakértőbb fazonokkal is ki kellene bővíteni, ettől politikai szempontok miatt tart, pedig nem kellene annyira félnie, mint ahogyan teszi. Más kérdés, hogy politizálását én magam is olykor terhesnek, eredménytelennek látom, főként a nemzetgazdaság, munkahelyteremtés, foglalkoztatáspolitika területén.

Nem gondolom komolyan, hogy az állam által szervezett olcsó közmunka és a büntetőpolitika gazdaságélénkítő funkciójában hinne, azt is feltételezem, hogy belátta azt is, hogy a multinacionális cégek által felajánlott bérmunka fellendítette a gazdaságot az elmúlt évtizedekben, de mára már ez a megoldás a múlt homályába vész.

A problémát abban látom, hogy a kormány kivizsgálja ugyan a rokkantnyugdíjasság létjogosultságát és felülvizsgálja, közmunkára kötelezi a munkanélkülieket, ezzel párhuzamosan nem kezdi el a szakértői, szakmai párbeszédet a kis- és középvállalkozókkal annak érdekében, hogy azok új munkahelyeket hozhassanak létre. Nem csupán a társasági adókról és a munkabért terhelő járulékok magas arányáról kellene értekezni, hanem jóval inkább arról, hogy az egyes iparkamarák, gyártói tömörülések milyen iparágban, milyen alszektorban tudnának versenyképesekké válni Európában, valamint a kontinens mely részét tudnák ellátni kész-, félkész áruval. A beszállítói munkát - alkatrészgyártást pl. - kellene támogatnunk. Ha itt vannak a nagy autógyártók, gépipari, vegyipari, stb. multinacionális cégek, magas minőségű beszállítói feltételeknek is megfelelő partnereket keresnek. Nem kellene legyintenünk nagy ívben erre, hogy á, hát a beszerzésük centralizált, és mindent Kínában gyártatnak. Meg ahhoz olyan gépek is kellenek. Lehet. De a gépeket programozni kell, alkatrészt tervezni, legyártani tudni kell, minőségbiztosításban otthon kell lenni, mert egyébként nem tudjuk, hogy minek kellene megfelelnünk. Gondolom van az országban olyan szakember, aki mentora tudna lenni 1-2 induló vagy esetleg problémával küzdő kisebb vállalkozásnak. Pénzbe kerül a mentor, mert annak is meg kell élnie, rendben. Akkor az állam irányítson, finanszírozzon és találja meg azokat, akik mintacégeket tudnak felfuttatni, és ellenőrizze az eredményességét a munkájuknak. Vannak Önkormányzatok, ilyen-olyan osztályokkal, szinte minden településen. A gazdaságélénkítő program, a szaktanácsadás láncolata miért nem fut le szakértői szinten akár a megyeszékhelyekig?

Nagyon örülnék, ha a gazdaságélénkítés gyakorlati lépéseiről is hallani lehetne a sajtóban. Szerintem nagyon sok embert érdekelne. Orbánnak kommunikálnia kellene. A szóvivő csak azt tudja mondani, amit mondanak neki. Tehát ha Orbán nem tudja, hogy párbeszédet kellene folytatnia, hogy mások megértsék a szándékait, és megnyugodjanak körülötte, akkor így járt. A kommunikáció a munkája része, küldjük el egy kommunikációs tréningre?!

A személyiségbeli változások előrejelzik a demenciát

A cikk szerint a kutatók 54 Alzheimer-kórral diagnosztizált betegnél, kontrollcsoport ellenében vizsgálták a kísérleti alanyok személyiségvonásait az ötfaktoros modell strukturált kérdőívének segítségével. Családtagjaikkal a NEO-PI-R-t töltötték ki, annak érdekében, hogy a vizsgálati személyek pszichikai állapotáról 5 évre visszamenőleg, felvilágosítást tudjanak kapni. Az eredmény alapján kimondható volt, hogy azoknál a személyeknél, akik Alzeimer-kórt állapítottak meg, jóval magasabb volt a neuroticizmus (főként a szorongás, depresszió és a vulnerabilitás) a kontroll csoporthoz képest, viszont jóval alacsonyabb az extraverzió (a társaságkedvelés, az asszertivitás, az aktivitás, az izgalomkeresés, és a pozitív érzelmek),  a nyitottság (fantázia, esztétika, cselekvés, ötletek, és értékek) és a lelkiismeretesség (kompetencia, kötelesség, teljesítményre törekvés, önfegyelem) - viszont nem volt nagy eltérés a barátságosságot illetően. A kutatók egyértelműsítették, hogy longitudinális tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy biztosan ki lehessen jelenteni, hogy a személyiségbeli változások valóban az Alzheimer-kór előfutárai-e vagy sem, és ha igen, akkor milyen mértékben. Az Alzheimer-kórban szenvedő betegek személyiségvonásainak mélyebb ismerete újdonságot jelentene a kezelésben és késleltethetné a tünetek elhatalmasodását. A tanulmány nyilvánvalóan heterogén, és hiányosságokat hordoz magában, pl. a hozzátartozó idealizálhatja a beteg korábbi állapotát, mivel a beteg aktuális állapotában jóval nehezebb az együttműködés, tehát minden, ami a múltba vezet vissza, az jóindulatú, pozitív torzítás eredménye is lehet.

A szerzők arra is kitérnek, hogy a személyiségbeli változások a betegség elején lépnek fel, emiatt a betegség könnyebben felfedezhető, tehát érdemes odafigyelni a jelenségre.

„Hasonlóképpen Gyurcsánynak és néhány képviselőtársának volt csak bátorsága ahhoz, hogy ne szavazzák meg a kettős állampolgárságot, Orbán „nemzetegyesítő" politikáját, amely szembeállítja Magyarországot szomszédaival, a kisebbségben élő magyarokat a szomszéd országok többségi népességével, nekik okozva valójában a legtöbb nehézséget." (Bauer Tamás: A „Gyurcsány-ügyről másként", http://www.es.hu/bauer_tamas;a_8222;gyurcsany-ugyrol8221;_maskent;2012-06-13.html)

Tisztelt Bauer Tamás! Miről beszél fentiekben? Mert én nehezen értem Önt. Az jobb talán, ha magyar áll magyarral szemben gyűlölködve, jobb esetben méltatlankodva? Csupán amiatt, mert egyesek az országhatáron belül maradva, kényelmesen hátradőlve nem akarnak tudni azokról, akik leszakadtak? Annyiszor hallottam már a Kádár-korszakban, hogy a könyökömön jön már ki: az erdélyi kisebbségi kérdés a román állam belügye.

Kaptunk is hideget és meleget, nap mint nap szinte leköptek a románok, ha magyarul próbáltunk megszólalni nyilvános helyen, mondván amíg román kenyeret eszel, addig románul beszélj. Miért mondhatták? Egyrészt, mert irritálta őket még a létezésünk is. Másodsorban drága hazánk, Magyarország (akkor Magyar Népköztársaság) mélyen hallgatott a témában, szemet hunyt a román túlkapások felett - a másik fél pedig nyugodtan folytathatta a szitkozódást, tudván, hogy úgysem véd meg senki bennünket. Apámnak volt egy jó mondása válaszképpen, melyet egy Erdélyt sűrűn látogató, pesti rokonunknak mondott volt: „jól van édes fiam, akkor mi kimegyünk két millióan Budapestre 3 évre. Ti meg jöjjetek ide két millióan, cseréljünk. Azt hiszem, hamar megtanulnátok, hogy mi a magyarok Istene".

Tapasztalatom szerint egy kisebbségi magyarnak biztonságot és tartást ad a kettős állampolgárság, bár nem biztos, hogy él vele. Erkölcsileg van szüksége rá, főként a lelki sebeire. Placebo hatás, ha jobban tetszik.  

Magyarországnak és a környező országoknak EU-ba való belépése egyelőre nem oldja fel teljesen a kisebbségi dilemmát, mint ahogyan most arra se térjünk ki, hogy miért van kettős román állampolgársága a moldovai (bukovinai) románságnak - amennyiben megigényli azt. Lehet, hogy nekik is lelki erősítésre van szükségük, nemcsak nekünk, magyaroknak?