Már régóta tervezem megnézni Cristi Puiu filmjét, de most igen aktuális volt a téma: Lăzărescu úr halála c. film kapcsán felmerült gondolatok után elöntötte az agyamat az egészségügyi hírözön. A két és fél órás, filmzene- és különleges effektek nélküli film egyszerű történetét egy mondatban is összefoglalhatnám, de így nem lenne értelme a mondanivalómnak. Egy bukaresti illetőségű, 63 éves, enyhén alkoholista, egyedülálló nyugdíjas fószert ide-oda tologatnak a kórházak között, subdurális haematómával, nem mellesleg vastagbélrák gyanújával, amíg az illető műtét előtt, már leborotvált fejjel ugyan, de meghal. Pedig a körülményekhez képest mindenki csinálja a dolgát. Ismerős az alulfizetett mentősök, elhanyagolt, ámbár túlterhelt kórházak helyzete, néhány okoskodó, nagyképű orvos viszonyulása az ápolószemélyzethez és a beteghez. Mindez úgy általában kelet-közép-európai. Akár itt nálunk is játszódhatna kisebb-nagyobb eltérésekkel a történet. Mennyire eltér ez a világ attól, amit a Vészhelyzetben látunk, hát nem döbbenetes? Ami szembeszökő, az a totális döntésképtelenség és a zsigeri félelem, mely eltávolítja az embereket a logikus gondolkodástól: a betegben már nem a haláltusáját vívó, ellátásra szoruló embert látják a kórházi dolgozók, hanem érdekes módon szinte úgy foglalkoznak vele, mint egy élettelen tárggyal. Ide teszik, odateszik, annak ellenére, hogy pontosan tudják, műteni kellene, márpedig azonnal. Minél súlyosabbá válik az emberünk állapota, annál távolabbi aspektussá zsugorodik a remény az életben maradására.
A hazai egészségügy átalakításáról szóló híreket már egy-két napja böngészem. Majdnem minden cikkben és interjúban arra panaszkodnak az orvosok, hogy nem jó a gyakorlati útmutató, a július 1-től életbelépő betegirányítási rendszernek millió egy hibája van és tanácstalanul állnak, nem tudván, hogy pontosan mit is kellene csinálni. Sőt, a marcali kórház le is maradt az ÁNTSZ listájáról. Ugyanakkor az átállásra 1 hónap áll a rendelkezésre, mindkét rendszer életben marad a bevezetés ideje alatt. Nem értem a pánikot: még nem tudjuk, mi van a változás mögött, azt is tudjuk, hogy javításra szorul. Miért nem nyilatkozunk akkor eszerint: igen, a rendszerrel most ismerkedünk, látjuk a hibáit, a betegeket a megszokott ügymenet szerint fogadjuk, akit nem tudunk biztosan átirányítani, azt ellátjuk ha sürgős dologról van szó, továbbá utánanézünk, hogy hová és merre küldhetjük. Viszont ezt nem lehet ilyen könnyedén megtenni, mert rizikós: mi van, ha az OEP utólag nem fizet?
A biztosító egy ideje nagyon szigorúan kezeli a várólistát is, csak az azon meghatározott sorrendben kerülhetnek a betegek a műtőasztalra, másként az OEP nem fizet a beavatkozásért - írja Danó Anna a Népszabadság online cikkében (http://nol.hu/belfold/20120630-penzed_legyen__vagy_szerencsed) és el is hiszem neki. Olyan jó lenne, ha a kórház, akár egynapos szakambulancia, akár többnapos kezelésről van szó, számlát tudna adni, vagy legalábbis előzetesen, egy árajánlatot. Ha a magánkórházak pontosan tudják és közlik a kliens kérdésére, hogy mi mennyibe kerül, akkor az állami szféra miért nem teheti meg ugyanezt? Így a páciens még mindig mérlegelheti, hogy vár-e, bízik-e az állami egészségügyi ellátásban, vagy a félretett pénzéből a magánszolgáltatások valamelyikét veszi igénybe, persze ha van neki miből. Másodsorban végre világosodna az agyakban az a tévhit is, mely szerint minden ingyen van. Hiszek az alapellátásban és a szociális hálóban, de egyszerűen ha nem fizetünk egészségügyi járulékot, mert kevesen vagyunk munkaképesek, plusz állástalanok is vagyunk, akkor miből teljen magas nívójú egészségügyre? A nívó megvan, de extrára nem telik. Persze az itt a kérdés, hogy mi az extra, és mihez képest?
Ne felejtsük el, hogy a lakosságnak takarékoskodni kellene, kötelező lenne a nyugdíj mellé félretenni némi pénzt és/vagy elfogadni azt is, hogy előfordul, hogy nem a gyermek viszi a lakást, hanem a betegség, öregség emészti azt fel. Ez nyugatabbra tőlünk elfogadott dolog: idősebb házaspárok azért adják el nagyobb lakásukat, hogy a havi rezsiköltségeiken csökkentsenek és a különbözetet nyugodtan felélhessék, vagy kedvező szolgáltatásokat is felajánló idősek otthonába menjenek.
Ne legyintsünk azzal, hogy ja ott a GDP más, nézz körül, a fizetésem a kajára sem elég, stb. Ez igaz lehet, de akkor is barátkozzunk a gondolattal.
Más: spanyol egészségügyi rendszer mintáját vezetjük be július 1-től. Miért, milyen a többi pl. osztrák, portugál a spanyollal szemben? A lakosság létszáma miatt, az országok mérete miatt is kellene egy rálátás a helyzet sokszínűségét vizsgálandó. Pluszban megtudhatnák, hogy mi az a rossz vagy jó, mihez képest hogyan állunk. Mert csak vakarózunk körbe-körbe, mint a rühes kutya, előrébb nem jutunk.
